Egy korszak vége - lecserélik a régi buszokat Máltán - The last days of old Maltese buses

Tegnap volt az utolsó nap, amikor Máltán még a régi buszok futottak. Nagy szerencsénknek tartom, hogy ezeket a múzeumba illő gyönyörűséges járműveket még mozgásban láthattuk, és utazhattunk velük. Sokan szidják, sokan védik a máltai buszközlekedést. Az igazság az, hogy egy romantikus korszak örökre véget ért. A buszvezetők - volt kivétel természetesen - úgy állnak az utasokhoz, ahogy nálunk: mintha ők szarták volna a spanyol viaszt. Lehet 7 napos jegyet venni, volt, aki azt mondta, nem lehet. Nem adtam, fel, és délutánra már kaptam. Leginkább ugatnak az utasokkal. A megállókban már új buszvárók vannak, ám a busz nem áll meg. Ez a kettősség mindenben jellemzi a buszközlekedést. A megállókban nincs kitéve menetrend, de nem is kell, úgy sincs köze a valósághoz. Buggiba elég nagy város, sok busz végállomása található itt. A képeken jól látható, hogy a tűző napon vannak a megállók. Az emberek az árnyékban várakoznak, majd kirohannak az útra integetni. Minden buszt meg kell állítani, és beordítani, hogy hová tartunk. Volt olyan, hogy három busz jött egymás után, a harmadik nem állt meg, holott az volt a mi buszunk. A két másik busz vezetője sajnálkozik, aztán röhög. Nekem leginkább filmekben látott mexikói filmekre hajazott, egyedül kismalacot és libát nem szállítottak. Több, mint 10 éve voltam egyszer itt húsvétkor. Akkor még a nyitott ajtókban kapaszkodtak, és cigarettáztak az emberek. Azóta nem lehet cigizni. Ennyi változott. Ha az ember csenget vagy megáll vagy nem. Alig lassít a megállókban. Nyugdíjasoknak esélyük sincs, mert, ha nem rohan elég gyorsan, akkor lassítás után gyorsít a busz, és otthagyja. A helyiek menet közben ugranak le. Egyetlen egy busz zárta be menet közben az ajtót, egy hét alatt. A legtöbbnek nem is lehet becsukni az ajtaját. Endre rendre a lépcsőn ülve utazott. Ő egyébként nagyon élvezte. Én meg két kézzel kapaszkodtam az életemért egy olyan nikkelezett csövet szorongatva, amitől két perc alatt kiütéses leszek.

Ennyi csomaggal érkeztünk meg ketten Máltára. Látható, hogy nem vagyunk túlságosan igényes turisták.

Buggiba - buszterminál

A menetrend, ami egyébként kibogozhatatlan, a lehető leglehetetlenebb helyen, a buszvezetők székei mögé van elrejtve. Ha kint ülnek a buszvezetők, akkor még ennyire sem látszik. Ők egyébként úgy tesznek, mintha nem látnák az utasokat, akik próbálnak kétségbeesetten információhoz jutni.

 

Én is beálltam a sorba. Megkértük Vass Laci barátunkat, hogy fotózzon le minket. Sokszor jutott eszembe Geszti. Itt állok hosszú, tömött sortban, na jól van! Milliomodik a sorban, egy ajtó előtt... A másik szöveg, ami eszembe jutott tőle, a se kockázat, se mellékhatás... Az utazási irodák az ilyen turistákból élnek.

Ez a második napon, 26-án, vasárnap reggel történt. A buszvégállomáson ezren. Egy francia pár beténfergett elénk. Először úgy tettek, hogy csak nézelődnek, aztán kezdtek betagozódni elénk. Amikor a férfi egyszer hátranézett, mutattam a kezemmel a hátam mögé. Azonnal megértette, és rossz kedvűen bár, de beálltak mögénk. Mindenki a vasárnapi halpiacra akart menni, ami szerény véleményem szerint szart sem ér, de mégis. Egy honfitársunk kérte, hogy vegyünk nekik jegyet, mintha attól megnőne a busz légtere. Mondtam, hogy nem lehet, a franciákat helyre raktam, utána nincs bindzsizés. Nem tetszett, de még jó, hogy így történt. Endre már csak a lépcsőn fért el, és egy zsebkendőt sem lehetett leejteni. Endre természetesen örült, de én nem. Ez a buszvezető nem adott nekünk heti jegyet- a szemét..:))))

Ebben a buszmegállóban (Marsaxlokk), ami a halpiaci buszvégállomás, vagy fél óráig rohangáltunk az árnyékos és a napos oldal között. Az egyik buszban, ami bent állt, kiderült, hogy bent alszik a sofőr. Jött egy másik busz, de mondta, hogy ő csak a kórházig megy. A megállóban volt egy kis közért. Szerintem a leggazdagabb máltai volt a tulajdonos. Mindenki vett valamit aranyáron, csak folyadékhoz juthasson. Mi már nem mozdultunk az árnyékból, de sokan a tűző napon várakoztak. A két busz között láttam a tömeget. Egyszer valaki nagyot sikoltott, mert gondolom, valaki elájult. Engem is az ájulás környékezett, de csak röhögni bírtam az árnyékban megszerzett helyemen. Endre úgy mutogatott, mint egy eltéved hajós, ha szárazföldet lát, amikor a láthatáron feltűnt egy újabb busz. A külföldiek halálra rémültek tőle.